Történelem

Szöveg: Révész József

Oszmán–Habsburg szembenállás Európában

A törökellenes magyar harcok párhuzamosan az oszmán-török birodalom hódító törekvéseivel, a XIV. sz. második felébe nyúlnak vissza. Bár e háborúk során egészen 1526-ig a magyar seregek sok fényes győzelmet értek el, a katonai hódításra berendezkedett török birodalom európai terjeszkedését megállítani nem tudták. Az ellenállást kilátástalanná tette a Mátyás király halála (1490) után eluralkodó rendi anarchia és a külpolitikai elszigetelődés, amely azt jelentette, hogy Magyarország csak a többszörösen lekötött erejű Habsburg-birodalomtól várhatott jelentősebb segítséget.

1521 és 1532 között négy alkalommal járt szultáni haderő Magyarországon. E hadjáratok közül már az 1526. évi támadás lényegében megpecsételte az önálló Magyarország sorsát. Az I. Szulejmán vezette, jelentős túlerőben lévő sereg augusztus 29-i mohácsi győzelme szabaddá tette az utat Buda felé, lehetőséget adva a magyarországi török uralom kialakítására. A mohácsi ütközetben lelte halálát számos magyar főúr és maga a király, II. Lajos is. Az ezt követően Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd között létrejövő trónviszály csak növelte a török esélyeit a hatalom megszilárdítására. A megoszlott rendek 1526 novemberében Szapolyait koronázták meg, decemberben pedig Ferdinándot választották királlyá.

A kettős királyság küzdelmeibe a törökök Szapolyai oldalán többször is beavatkoztak. A végső döntést Szulejmán számára (Buda elfoglalását és az ország szétszakítását) a Habsburgok és János király között létrejött váradi béke (1538) következményei adták. Miután mindkét királynak be kellett látnia, hogy fegyverrel nem vihetik döntésre a hatalmi harcot, megbízottaik Nagyváradon titkos egyezményt kötöttek. Ennek értelmében az országot a tényleges hatalmi helyzetnek megfelelően osztották meg egymás között, de csak János király haláláig. Az egyezmény szerint függetlenül attól, hogy lesz-e Jánosnak fiúörököse, halálával az egész ország Ferdinándra száll. A váradi béke nem bizonyult tartósnak. 1540 júliusában megszületett Szapolyai és a lengyel származású Izabella királyné gyermeke, János Zsigmond, két héttel később pedig meghalt a király. Hívei csecsemő fiát szeptemberben királlyá választották, a kormányzást pedig Izabellára, Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízták. A váradi békét végrehajtani szándékozó Ferdinánd Budáig nyomuló csapatai ellen a János Zsigmond uralmát elismerő Szulejmán maga jött seregével a királyi székhelyre. A magyar főurak így nem tehettek mást: 1541. augusztusában harc nélkül átadták Budát a szultánnak. Ezzel az ország három részre szakadt.

 

A magyar katona

A Magyarország belsejében létesített végvárrendszer részben királyi, részben magánföldesúri erősségek láncolatából állt. Egyes területek várait főkapitányságok foglalták szervezeti egységbe. Így a horvát, a vend, a Balaton-Drávaközi, a Duna-Balaton-közi, a bányavárosi, a felső-magyarországi főkapitányság, s ilyen központnak számított az 1566-os török kézre kerüléséig Gyula vára is. A királyi végvárakban a különböző időkben 15-18.000 fő között mozgó magyar, horvát, délszláv és különféle nyugat-európai országokból származó katonaság állomásozott. A magánföldesúri várak hadinépe mintegy 10.000 lovas- és gyalogos katonából állt. Velük szemben a török várakban a 16. században 50.000 főnyi, zömében törökké lett balkáni eredetű katonaság szolgált. Létszámuk a század végén, a birodalom belső konfliktusai miatt lecsökkent.

A török hódoltság-kori magyar katonaságnak csupán egyik alkotóelemét képezték a végváriak. Náluk nagyobb létszámú volt a 16. század végétől egyre jelentősebb történelmi szerephez jutó hajdúság, akik között megkülönböztetünk királyi-, és szabadhajdúkat, 1606 után pedig a kis- és a nagy hajdúvárosok hadinépét, és a magánföldesúri hajdúkat. Kiképzés tekintetében kötelékképzésről csak elvétve beszélhetünk, inkább csak tapasztalati úton történt mindez. A hadkiegészítés részben toborzás, részben feudális hadsereg kiállítás-kötelezettség alapján ment végbe. Fegyvernemi megoszlás terén, a mozgó seregek között a főfegyvernem a lovasság volt, méghozzá a könnyű- vagy félnehéz lovasság. A gyalogság háttérbe szorult haderőrésznek számított akkor is, amikor Nyugat-Európában már a páncélos gyalogság (nehézgyalogság) vált a csaták döntő fegyvernemévé.

A hadtápellátásban első helyen állt az élelem- és a takarmány biztosítása, ezt követte a ruházat, majd a fegyverzetellátás, a legtöbb baj a zsoldfizetéssel volt. Az egészségügy a magyar katonaságnál viszonylag magas szinten állt. A műszaki szolgálat - ágyúszállítás, vármunkák, sánckészítés stb. - részben a városokat, részben a falvak jobbágyságát terhelte. Hadászati vonatkozásban a Királyi Magyarország hadinépe a Habsburg stratégiai céloknak, Erdély pedig a Porta stratégiai elképzeléseinek volt alárendelve.

A hadsereg harcászatában a fő szerep az irreguláris, portyázó hadviselésé, a párviadaloké volt; kötelékharcászatra nagy, nyílt csatákban való helytállásra a magyar hadinépnek csupán töredéke volt kiképezve. A várharc terén is alkalmasabbak voltak a várvédelemre, mint a várostromra. Harcértékét részben a mennyiségi és a minőségi tényezők határozták meg.

 

A török hadsereg

Az oszmánok legkorábbi hadszervezetében hosszú évszázadokon keresztül a tímáros szpáhik jelentették a hadsereg egyik pillérét. A földbirtokért harcoló szpáhi - ellentétben az európai nemessel - nem tehette meg, hogy nem vonult hadba, hiszen birtokát ennek fejében kapta, előrejutást csak katonai erényeitől várhatott. A kiosztott tímárbirtokok alapján számuk és az általuk kiállított fegyveresek száma Szulejmán idején mintegy 45.000 főre tehető.

A korai hadszervezetben jelentős szerepet játszottak még a nomád törzsek tagjaiból kiállított, később állami tulajdonú telkekre letelepített katonák. Egymást rendszeresen váltva mindig csak egy részük vett részt a hadjáratban. A hadba vonultak költségeit az otthon maradottak viselték. Ilyen szervezetben katonáskodtak a müszellemeknek nevezett lovasok, a birodalom első gyalogos alakulatai a jaják, az azabok és a balkánra áttelepített nomád törzsek tagjai a jürükök is. Valamennyi alakulatnak fontos szerepe volt a XV. századi harcokban, a következő évszázadra azonban legtöbbjük a segédcsapat szintjére süllyedt. Ezt az összeírt, számon tartott haderőt szükség esetén zsoldosokkal, dzserehorokkal egészíthették ki.

A török haderő legfélelmetesebb katonái évszázadokon keresztül a janicsárok voltak. Az alakulat létrehozása egyidős az államkincstáréval és azon alapult, hogy a keresztény foglyok egyötöde a szultán tulajdonát képezte. Az átvett és tudatosan áttérített fiatal fiúk seregének, a jeni cseri-nek alapjait az 1360-as években vetették meg. A XIV. század végéről vannak adatok, hogy a janicsár alakulatokat devsirmével töltötték fel. A gyermekadó bevezetésekor nagyjából ötévente, a XVI. századtól azonban gyakran már évente járták a Balkán-félszigetet az adóbegyűjtők és átlagban minden hatodik fiút magukkal vittek. A török birodalom a devsirme rendszerének köszönhette Európa első állandó zsoldoshadseregét. Az államvezetés hamar felismerte az így kiképzett katonák harci értékét és gyorsan növelte számukat. Nagy Szulejmán alatt mintegy 24-27.000 janicsár szolgált, megoszlásuk a következő volt: kb. 8.000 gyalogosként, 5000 lovasként, 1600 tüzérként és szekerészként, míg mintegy 3500 kiképzés alatt állt. Az oszmán hadsereg negyedik, nem elhanyagolható részét jelentették a végvárakban szolgáló katonák, a szerhad kulu. 1525-ben számuk 40.000 körül lehetett, ebből mintegy 24.000 szolgált a birodalom európai részében. Feladatuk elsősorban a fontos stratégiai pontok, végvárak védelme volt, de részt vettek a birodalmi hadsereg hadműveleteiben is, sőt, önálló akciókat is végrehajtottak.

 

A szultáni hadsereg felvonulása

„Tudjátok meg nem az a célom, hogy ellenetek, hanem, hogy Hispánia királya ellen menjek” írta Szulejmán I. Ferdinándnak 1532. szeptemberében, és mivel a porta nem Itáliában, hanem a Német–Római Birodalom területén akarta megtámadni V. Károlyt, Magyarország, mint a török hadak felvonulási útjába eső terület, az akkori két nagyhatalom csataterévé vált.

I. Ferdinánd 1530-ban diplomáciai úton próbálta biztosítani a békét, ám küldött követsége nem tudta megakadályozni az újabb háború kirobbanását. A török előkészületek híre összefogásra ösztönözte a német rendeket és a szultáni hadsereg elindulását követően 1531. augusztusában a regensburgi birodalmi gyűlés megszavazta a török elleni harc támogatását. Ferdinánd elsősorban Bécs védelmét tartotta fontosnak, ám félő volt, hogy a rendkívül körülményes és akadozó hadszervezés miatt a keresztény hadak későn érnek a város alá. 1532. júniusában Ferdinánd még egy utolsó diplomáciai lépésre szánta el magát, miután a török szövetséges, I. Ferenc francia uralkodó diplomatái Regensburgban kieszközölték, hogy a birodalmi segédcsapatok ne léphessék át a Habsburg örökös tartományok határát. Két követét küldte Szulejmánhoz, akiket Nisben a törökök elfogtak és csak szeptemberben engedtek el.

A török támadásának iránya minden bizonnyal csak Eszéken dőlt el. Itt határozott úgy a díván, hogy nem a már korábban többször végigpusztított Duna mentén, hanem a Dél-, és Nyugat-Dunántúlon keresztül vonul Bécs felé. Ennek elsődleges oka az lehetett, hogy a korábbi felvonulási úton már mindent elpusztítottak és nem tudták volna ellátni az eszéki táborban egyesített tekintélyes létszámú hadsereget. Ide érkezett ugyanis a ruméliai beglerbég, Kászim Güleldzse pasa mintegy 40 ezer, az anatóliai beglerbég közel 20 ezer, a boszniai szandzsákbég 8 ezer és Száhib Giráj tatár kán 10 ezer katonájával. Ráadásul Esztergom Ferdinánd birtokában volt és ostromolni kellett volna.

A hadsereg már Eszékig is rendkívül nehéz körülmények között jutott el, hiszen a szultáni napló szerint szinte szakadatlanul esett az eső. A megáradt folyókon, mocsarakon történő átkelések és a felázott utak miatt az előnyomulás napi üteme13-15 km-re lassult, így az előhadak valamint a fősereg közötti szokásos két napi távolság ötre nőtt. Ám a török előrenyomulás lelassulását nem sikerült kihasználni. Amikor a török hadsereg 1532. augusztus elején átkeltek a Rábán, Bécs alatt még híre sem volt a keresztény hadseregnek. A birodalmi hadsereg késlekedése, a török megjelenése Nyugat-Magyarországon végül is egy olyan határ menti együttműködés létrejöttéhez vezetett, amely döntően befolyásolta az egész hadjárat kimenetelét.

 

Török ellenes regionális rendi együttműködés

Amikor nyilvánvalóvá vált a török hadsereg előrenyomulásának iránya, az érintett területek tekintet nélkül, hogy Magyarországhoz vagy az örökös tartományokhoz tartoznak-e, összefogtak a közös hit és lakóhely védelmében. Ezt mutatja Jurisics Miklós Nádasdy Tamásnak írott levele, miszerint „…jó remény van rá, hogy a magyarok, akik régtől fogva is a kereszténység védelmezői voltak, és most is azok, a maguk és az egész kereszténység védelmére erejük szerint és hűségesen együttműködjenek…”. Ekkor Kőszeg és a kőszegi uradalom zálogjogon Alsó-Ausztriához tartozott, Jurisics Miklós pedig I. Ferdinánd híve volt, míg Nádasdy Tamás Szapolyai szolgálatában állott. De együttműködést sürgetett Batthyány Ferenc a dunántúli részek főkapitánya, Pekry Lajos szlavón főkapitány, Siegmund Weichselberg krajnai főkapitány, Hans Wernecker a krajnai kapitány, Hans Ungnad stájer főkapitány, Longin Pucheim szalónaki kapitány, Hans Katzianer alsó-ausztriai főkapitány és Székely Lukács Ormos bárója is. Ez az együttműködés biztosította azt a katonai erőt, amely lehetővé tette, hogy Dunántúl, Szlavónia, Krajna, Stájerország és Alsó-Ausztria szembeszállhasson a török seregrészekkel. Mivel számban nem vehették fel a versenyt a szultáni hadsereggel, más módszerhez folyamodtak. Többek között felégetették a Vas megyei és a Rába menti malmokat, elhajtatták az élő állatokat, a kenyérgabonát betakarították és a takarmányt is elmenekítették az ellenség elöl. Ezeknek a lépéseknek olyan következménye lett, amelyet kihasználva már sikeresen szállhattak szembe a törökkel.

A török vezérek kénytelenek voltak élelemszerző portyákra küldeni csapataikat, így ezeket a kisebb csapatrészeket már jó eséllyel lehetett támadni. A Rábán történő átkelést követően a török hadsereg több kisebb részre oszlott és Kőszeggel egy időben Szalónakot és Sárvárt is ostrom alá vették. Az így megosztott török hadsereg fő nyomása jelentősen meggyengült, és noha még így is nagy fölényben volt, esélyt adott Kőszegnek a harcra. A másik jelentős eredménye volt, hogy a török táborban nem lehetett élelmiszerhez jutni. A hadsereget kísérő árusoknál jelentősen megemelkedett az árak és a mind gyakoribbá váló fosztogatások miatt naponta 10-12 törököt is kivégeztettek.

Amikor a krajnai, stájer és az alsó-ausztriai lovasságot 1532. augusztus 22-én Bécs alá rendelték, megszűnt az együttműködés lehetősége és a török portyák előtt szabaddá vált az út.

 

Kőszeg török ostroma (forrásokból)

A török felvonulása

„Abban a hiszemben, hogy felséged tudni kívánja, miként vagyok ellátva, és hány emberem van, tudatom felségeddel, hogy nyomorúságos állapotom miatt szegény házigazdaként tartom itt váramat. Tíz felszerelt lovassal és huszonnyolc huszárral érkeztem ide. Amikor megtudtam, hogy a török császár ezúttal e kis városka ellen vonul, azt megelőzően két nappal felségedhez készültem, hogy mint hűséges szolgája a készülő ütközetben szolgáljam felségedet, a várat pedig elkeserítő helyzetemhez képest jól felszerelve, egy derék nemesemberre bíztam.

Amikor aztán felismertem, hogy a török császár meg akar minket ostromolni - mindenekelőtt a fent említett indokaim alapján -, akár el is vonulhattam volna innen, de nem akartam, s inkább a halált választottam. Más hadinépem azonban a hozzám menekült nyomorult, szegény parasztokon kívül nem volt. Köztük sem találtam hétszáznál több hadra fogható embert kezdetben, mostanra pedig a felénél is kevesebben maradtak. Ezért minden szolgámnak megparancsoltam, hogy kezébe kardot és puskát vegyen. Ehhez mindössze száz font puskaporom volt, ezért saját költségemen háromszáz aranyért puskaport vásároltam, mert meg akartam tartani a várost. A vár ugyanis a városfalakon belül áll, s ameddig a város tartja magát, addig tartható a vár is, de tovább nem.”

Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak, Kőszeg, 1532. augusztus 28.

„A gyauroknak azon várai közül, melyeket a győzelmes hadsereg érintett útfák., egy várnak lakói sem merészeltek ellenállni, hanem mindnyájan meghódolván feladták váraikat, és szolgálatra kijöttek a hadsereg elébe. De amint az Akszu vizén történt átkelés után a harmadik állomáson, Kőszeg nevű várral szemközt állapodott meg, e várnak hitetlen lakóit megszállta a tévelygés ördöge, és dolguknak szomorú végét nem gondolva meg, ellenszegültek, sőt a szultáni táborra ágyúgolyót lőttek. Ez okból Ibrahim pasa nagyvezír a nevezett várat ostrom alá vette a ruméliai hadtesttel.

A nevezett erősség egy nehezen járható hegy lábánál épült nagy vár, amelynek fala terjedelmes, mint az egész világ, a levegőbe nyúló bástyái magasabbak az égi Hal csillagzatánál, és olyan erősek, hogy nem lehet leírni.

Árkának mélységét és szélességét a tapasztaltak éles szeme sem bírná megmérni.

A külső, megerősített városon belül van a különálló, több sor fallal és bástyával kerített vár, hegy nagyságú kerek bástyákkal, tornyokkal és magas falakkal.

A várat is árkok kerítik. Külső városában csodálatosan épített, művészi templomok vannak, levegőbe meredő tornyokkal, amelyek a rossz úton járó, keresztimádó keresztények imádkozóhelyei. A várbeli épületeket körülvevő falon kívül egy nagy külvárosa is van.

Az elbizakodás borától megrészegedett lázadók a tornyokon és a falakon ágyúkat, sakaloszokat és zarbuzánokat állítottak fel, és elkezdtek harcolni az iszlám népével.”

Dzselálzáde Musztafa, Az országok osztályai és az utak felsorolása.

 

Az ostrom első szakasza

„Ma van huszonkettedik napja annak, hogy Ibrahim pasa és serege körülöttem tábort vert, majd három napra ezután a török császár is megérkezett személyesen, az ágyúütegekkel érkező gyalogsága a városka körül sátrait felvervén, letáborozott, ágyúit, a falconokat és falconetteket négy oldalról, elsáncolta. Ezek közül nyolcat a várnál és városnál magasabb szőlőhegyeken helyeztek el.

A harmadik napon a vár és a város bástyáira támadtak, ezzel egyidőben mind a négy oldalról ostromlétrákkal felszerelt hatalmas tömeg indult rohamra.

A mindenható Isten azonban őrködött, s így a török nem egy, hanem tizenegy ostromot is elveszített. Ezt követően azonban nyomban újra támadásba lendültek. A várat és a várost tizenhárom helyen ásták alá. De a mindenható Isten ezt is meghiúsította, s így semmi különöset nem értek el vele.”

Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak, Kőszeg, 1532. augusztus 28.

„Amikor a pasa őfelsége elé világbírói szokás szerint előőrsül rendelt bég, Jahjapasa-záde Mohammed a szemendirei vitézekkel elöl járt, és a tévhitben élő, feslett erkölcsű gyauroknak erős várai közé tartozó Kőszeg nevű nagy vár elé érkezett, a gyaurvadászó rettenthetetlen seregből egy csapat vitéz a vár közelébe ment, az alávaló hitetlenek lovassága pedig kijött a várból, és a vár előtti mezőn igen heves harcot vívtak. A szüntelenül elvonuló muzulmánokra zarbuzánokkal lövöldöztek a vár faláról. S mert bíztak váruk erősségében, ezért ellenálltak.

Mihelyt a pasa őfelsége Naphoz hasonló elméje előtt világossá vált a vár helyzete, az említett hónap 8. napján seregének oroszlán-bátorságú vitézeivel előtte letáborozott, az lévén a szándéka, hogy miután a benne zárkózott lázadót elbizakodottságát megtörte, megnyissa a győzelem kapuját, és ezt a várat is a többi elfoglalt erősségekhez csatolja. A tenger és a szárazföld padisahja e szerencsés hadjáratban nem hozott magával falzúzó ágyúkat, mert nem az volt a célja, hogy várakat szabadítson fel, hanem hogy a Mohammed népe ellen támadó és az igaz hit ártalmára szövetkezett gonosz királynak lázadását elfojtsa. De mivel a nevezett vár őrsége a győzelmes hadseregre zarbuzánokkal lövöldözött, így útját állta. Ezért, noha semmiféle rombolóeszközzel nem rendelkezett, a pasa őfelsége hozzáfogott a hitetlenség tanyájának megsemmisítéséhez. Ott, ahol a vár falát meg lehetett mászni, és át lehetett rajta hatolni, várvívó bégeket állíttatott több helyen. A vár fölött uralkodó magas hegynek egy alkalmas részén pedig sárkányhangú, kígyótestű, viperamérgű, tüzet okádó ágyúkat helyezett el. Aztán éjjel-nappal lövette a gyaurok házait, akik ezt a csapást megérdemelték. Így ezeknek a szerencsétleneknek a nyugalmát és örömét aggodalomra és siralomra változtatta, vidámságát pedig gyászra és jajveszékelésre.”

Dzselálzáde Musztafa, Az országok osztályai és az utak felsorolása.

 

Az ostrom második szakasza

„Ezután a török azzal próbálkozott, hogy a vizesárokba sok ezer rőzseköteget dobatott, ennek segítségével egy nagyon veszélyes ponton négy helyen a falak alá ásatott, s puskaporral töltötte meg. Ekkor embereit ostromra rendelte, a puskaport meggyújtatta, amazok pedig támadásba lendültek. A mindenható Isten kegyelméből ellenásásaink révén ezt is elhárítottuk.

Ugyanekkor négy helyen ostromlétrákat támasztottak a falaknak, de mindenütt kudarcot vallottak, s végül is eltakarodtak a falak alól.

Ezek után éjjel aknázták alá a falakat, de olyan szakértelemmel, hogy arról sokat lehetne írni. A török gyalogság hajnali hat órakor négy hatalmas alakzatban a sáncok mögött, a falak mentén felsorakozott. Akkor a puskaport meggyújtották, s a falakat nyolc ölnyire berobbantották, majd az egyik csapatrész a másik után nagy erővel ostromra rohant. De a mindenható Isten az ő kegyelmével engem annyira elhalmozott, hogy a török semmit sem volt képes keresztülvinni. Sőt igen nagy veszteségei voltak, mint ahogy én is elvesztettem ebben a támadásban legjobb szolgáimat, szívemben mély gyász uralkodik miattuk.

Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak, Kőszeg, 1532. augusztus 28.

„A várat minden oldalról egészen bekerítették. Miután a lagimdzsik minden lehetséges hadieszközt és hadianyagot beszereztek, nekifogtak az aknák ásásához, de amikor az alávaló gyaurok tudomást szereztek a vár elfoglalásának eme módjáról szemközt ástak, és néhány aknát megsemmisítettek. Néhány helyen pedig ahol aknát riy tóttati, mivel a falak alapja igen mély volt, vízre találtak, és így az ásással kudarcot vallottak.

Néhány aknával azonban célt értek, és az említett hónap 19. napján felrobbantották őket. A harcszomjas csapatok több helyen felemelték zászlóikat, az „Allah akbar” és az „Allah, Allah” kiáltás a szilárd égboltig hatolt. De a felséges isten végzésében a halál már el volt határozva, és a nedvességgel telt felhők esőt sírtak az igazhivőkért, akik a feslett erkölcsűek puskagolyóitól szenvedtek vértanúságot. A gyaurok vérének gőze és az ágyúk füstje pedig elhomályosította a nap fényét. Mivel a várbeli tévelygő gyaurok előtt koromsötét lett a világ, csak a puskák és az ágyúk tüzének fénye szolgált szövétnekül a harcban. A felséges Isten végzésében nem erre a napra volt elhatározva a vár elfoglalása.

E hónap 21. napján ismét felrobbantottak két, különböző helyen lévő aknát. Az aljas gyaurok nyugodtak voltak, azt gondolván, hogy a vár falai megmentik őket, amikor egyszer csak mint mennykőcsapás, a fal alapja levegőbe repült a falon őrt álló, tűzre való gyaurokkal. A felszálló füstből oszlopok képződtek: a tűzzel vegyes föld és kőtörmelék visszahullt reájuk, ami miatt a pokolra valók nagy kínokat álltak ki.

Kívül a hit harcosai figyelték és várták, hogy az akna réseket üt, s a felséges Isten oltalma alatt rohamot intéztek a vár ellen. De azon a helyen, ahol rések nyíltak, újabb árkok húzódtak, így az oroszlántermészetű vitézek nem juthattak kellő számban a résekhez. Az elsőként érkezett harcosok azonban odaérve szembeszálltak a gonosz gyaurokkal, s karddal és lándzsával harcolni kezdtek. A halált okozó nyílnak vashegye az emberi testben választott magának helyet. Az akna által nyitott rések olyanok voltak, mint valamely völgyek, amelyeken a halál folyama ömlik be, s az ott lévő lázadók a megmenekülés reményében úszkálnak, de a víz átcsap a fejükön. Az akna által nyitott rések azonban nagyon nehezen voltak járhatók, és ez megakadályozta, hogy a győzelmes harcosok nagy számban hatolhassanak át rajta, különösen pedig azért, mert a várban védekező gyaurok elvágták az utat. Ennélfogva bizonyossá vált, hogy a győzelem zálogban van az időnél.”

Dzselálzáde Musztafa, Az országok osztályai és az utak felsorolása.

 

Az ostrom harmadik szakasza

Királyi felséged tudja azt is, hogy a török a város falait három helyen áttörte, bár nem rendelkezett ostromágyúkkal. Ahhoz elég nagyok voltak ezek a rések, hogy támadni lehessen rajtuk. A török két omlás helyén többször is megkísérelte, hogy behatoljon. A mindenható Isten kegyelme azonban mindent elhárított.

Nagy veszély közepette futárt küldtem Bécsbe a török táboron keresztül, hogy beszámoljon mostani súlyos helyzetemről, de azzal az utasítással, hogy megtudakolja, vajon bízhatok-e felmentő seregben. A futár visszatért, de sem katonát, sem puskaport nem hozott, tehát a felmentés minden reménye nélkül. Ekkor arra gondoltam, hogy fel akarnak áldozni. Boldoggá tesz azonban, hogy részesülni fogok Isten kegyelmében, hiszen tisztességes módon kell meghalnom.

Ezt a városkát és nyomorúságos népét ismerni kell ahhoz, hogy megérthessük: csakis a mindenható Isten tartotta meg eddig isteni könyörületességből.

Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak, Kőszeg, 1532. augusztus 28.

„Minthogy a győzelem menyasszonyának arca az isteni végzés tükrében ezen a napon is elhomályosult, az országot vezető pasának istentől ihletett fényes elméjében az a gondolat fordult meg, hogy miképpen lehetne könnyen elfoglalni a várat Isten segítségével. Tehát abban a győzelemmel kecsegtető szép tervben állapodott meg, hogy a várnak mély árkát a falakkal egyenlő magasságban fával feltölteti. Az iszlám összes híveinek meghagyatott, hogy mindenki hozzon egy-egy teher fát, és rakja az árok partjára. Ennélfogva, minthogy a vár környéke hegyekből állt, az összes katonaság elment tevékkel, lovakkal és más jószágokkal, hogy fóka vagdaljon ki. A sűrű erdőséget egy perc alatt nyílt pusztasággá változtatta, majd a fát e legfelsőbb parancs értelmében a várhoz hordta, és hegyeket rakott belőle.

A ruméliai győzelmes hadtestből az egyes szandzsákok szpáhijai sorban megjelentek, és az összehordott fát az árok partjáról belehányták, s így a föld gyomrába lenyúló árkot a keleti, az északi és a déli oldalon is két nap alatt fával feltöltötték sőt néhány, az árkoknál és a vár falánál magasabbra érő hegyet raktak belőle.”

Dzselálzáde Musztafa, Az országok osztályai és az utak felsorolása.

 

Az ostrom negyedik szakasza

„Ezek után néhány ezer öszvér és teve hátán két helyütt gerendát hordatott a falhoz, és aláhányatta, hogy aztán sok ezernyi csőcseléket rendeljen oda, amely különös ügyességgel hordta össze a fát a falakra. Két olyan hatalmas fagúlát csináltak, hogy a városnál is magasabbak voltak. Ezeket azután a falak felé vonszolták, egymás után felkúsztak rá, s pontos kézifegyvereikkel golyózáport zúdítottak a várra és a városra. Ma éjszaka az egyiket felgyújtattam, de nagy erőfeszítéssel eloltották.

Királyi felséged tudja azt is, hogy a török a város falait három helyen áttörte, bár nem rendelkezett ostromágyúkkal. Ahhoz elég nagyok voltak ezek a rések, hogy támadni lehessen rajtuk. A török két omlás helyén többször is megkísérelte, hogy behatoljon. A mindenható Isten kegyelme azonban mindent elhárított.

Ma délután négy órakor két alkalommal is heves ostromot intéztek ellenünk, hágcsókkal felszerelve. Négy zászlóval a falakra is feljutottak, és csak a Mindenhatónak volt köszönhető, hogy kudarccal kellett távozniuk. Felesleges részletezni, hány ezer tüzes nyílvesszőt és gyújtólövedéket zúdítottak ránk golyóvetőikkel szinte szünet nélkül. Hála Istennek, eddig ettől is megmenekültünk, pedig sem a város, sem a vár nem kővel, hanem fazsindellyel van fedve, miként az egyszerű parasztházak, bennük a hamarjában behozott csépeletlen gabonával.

Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak, Kőszeg, 1532. augusztus 28.

„Ezt követően háromszor is felszólítottak, hogy változtassam meg a döntésemet, de megtagadtam, mire elvonultak a falak alól.

Egy óra múlva dobpergés és csatakiáltások közepette ostromriadót rendeltek el. Rengeteg embert állítottak talpra. A lovasság lándzsákkal felszerelve gyalogosan, a janicsárok pedig kézipuskákkal rohantak ostromra két hatalmas gerendagúla fedezéke mögött.

Ezután a falakkal egy magasságban széles átjárót építettek ki a gúláktól a falakig. Eztán két oldalról is iszonyú erővel rontottak a városra, s midőn a mieink erős ellenállást fejtettek ki az egyik oldalon, a török puskások derékhada nagy erővel hátba támadott minket a másik gúláról. Miközben az egyik oldalon keményen ellenálltunk, a másik gerendaállványzatról lerohanva sikerült a törököknek nyolc zászlót a falakra tűzni, minket pedig egy, a fal közelében lévő kis fedezékbe szorítani.

Mindenki megtette, ami csak lehetséges volt, egészen az utolsó pillanatig. A mindenható Isten azonban az ő nagy irgalmasságával szemlátomást megsegített minket. Asszonyaink és öregeink hangos könyörgése eljutott hozzá, így a győzelmet megfordította, olyannyira, hogy két zászlót is raboltunk, hogy azokat ismét közéjük vágjuk.”

Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak, Kőszeg, 1532. augusztus 30.

„Minthogy magas volt a farakás, róla be lehetett látni a várba. A puskások minden oldalról lőttek a hitetlenekre, s az iszlám népével szemben álló aljasoknak dögtestei mint holttestek a megaláztatás porába hulltak.

Amint a nyílszóró íjászok a magasból íjaikkal nyílzáport zúdítottak, a halált okozó nyílhegyek rostává lukasztották a gyaurok tagjait, és halálos támadásukkal testüknek hajóját a pokol örvényére küldték.

A mogorva tekintetű gyaurok a várukban lévő tornyok közül az említett farakással szemközt az egyik hegymagasságú toronyra fából még egy másik tornyot csináltak, s abba a bálványimádó hitetlenek fölmenvén, puskákkal lövöldöztek, és a hit harcosai közül sokan vértanúhalált haltak. Maga a szerencséi és rettenthetetlen pasa is személyesen jelen volt a harctéren, hogy megtekintse a bástyákat ostromló harcosokat.

A bátor hadseregből néhány kardos és handzsáros vitéz hágcsókon felmászott a várba, harcba elegyedtek a feslett erkölcsűekkel, és homályosan látó szemeik előtt szűkké tették a világ tágasságát. A harcban elöljáró, oroszlánbátorságú vitézeket a pasa kegyességéből előléptetéssel és jövedelmeik fölemelésével jutalmazták meg.

Dzselálzáde Musztafa, Az országok osztályai és az utak felsorolása.

 

Az ostrom vége, a török elvonulása

„A kevés megmaradt emberemből hatvan elesett, ráadásul jómagam megsebesültem, és mások is. Ugyanakkor a török csak kevés emberét vesztette el.

Asszonyaink és gyermekeink jajveszékelését azonban úgy értelmezték, hogy felfegyverzett hadinépet rejtettünk el a házakba, s erre visszahőköltek. A mindenható Isten, lám, megsegített minket.

Három óra elteltével a négy török visszatért, azt kiáltozván, vajon életben maradtam-e. Erre persze igenlő választ adtunk. Akkor azt mondták, hogy velem akarnak beszélni. Ibrahim pasa ugyanis kegyelmet eszközölt ki számomra a szultánnál, s hogy sem a várat, sem a várost és lakóit nem bántalmazza többé, csupán meg kell hajolnom előtte, s kezessége mellett Ibrahim pasához kell mennem.

Végül is beláttam szorult helyzetem, hiszen több puskaporom már nem volt, s nem volt több kézifegyverünk és szakállas puskánk sem. Nem volt olyan emberem a még életben lévők közül, akinek kedve lett volna tovább verekedni. Lehetetlen volt, hogy akár egy óránál is tovább kitartsunk.”

Jurisics Miklós jelentése I. Ferdinánd királynak, Kőszeg, 1532. augusztus 30.

„Mivel a győzelmes harcosoknak a harcban tanúsított rettenthetetlen viselkedésük félelemmel és aggodalommal töltötte el a gyaurok félénk szívét, s ezért makacsul védett életük képét a megsemmisülés tükrében látták, ezért az említett hónap 26. napján a vár emírje, a Mikolas nevű hitetlen kegyelemért kiabálva, megalázkodással és megtörve kijött a várból, és az irgalmas pasa közbenjárásához folyamodva, kegyelmet kért a világ menedékhelyeként szereplő padisah győzelmes udvarától.

Miután Isten segítségével diadalmaskodtak az ellenségen, így a győzelemért szóló hálaadást megbocsátás és irgalom követi: ezért a várbeli nép kegyelmet kapott, és a jól elzárt erősséget a pasa fáradozása nyomán megnyitották, a vár kulcsait pedig a magas udvarba hozva átadták.

A hatalmas és országvédő padisah őfelsége egy állomásnyi távolságra táborozott le. Amikor a várat a pasa hatalmának erejével elfoglalták, a várhódító pasa a fényes győzelem örömhírét azonnal megküldte a magas udvarba, s a győzelem hírét vivő hírnök töméntelen ajándékot kapott, mint az a szerencsés kereskedő, aki határtalan kincs birtokába jutott.

Miután a várra vonatkozó ügyek Isten segítségével elintéződtek, a nevezett hónap 28. napján továbbindultak. A padisah őfelsége, aki a pasát minden fényes győzelemért ki szokta tüntetni kegyével és ajándékokkal, eme ritka győzelemért is tömérdek kincset adott.”

Dzselálzáde Musztafa, Az országok osztályai és az utak felsorolása.

 

A török hadsereg 1532. augusztus 30-án tehát elvonult Kőszeg alól. Időközben Bécs alatt összegyűlt a birodalmi hadsereg, amivel a szultán nem merte vállalni az összecsapást. El nem foglalt várakkal a hátában, kimerülve a hosszúra nyúlt és a gyakori esőzések miatt kimerítő felvonulástól a török hadvezetés a visszavonulás mellett döntött. A visszavonulást fedezendő Kászim béget tízezer könnyűlovassal Linz felé küldték a keresztény erők lekötésére, míg a török fősereg Bécsújhely alatt visszafordult és a Gleisdorf, Graz, Leibnitz, Maribor, Varasd, Pozsega útvonalon indult Nándorfehérvár felé. Az, hogy a keresztény csapatokat a török elleni ütközetre Bécs alá rendelték most visszaütött. A védtelenül maradt keleti osztrák tartományokat a visszavonuló hadsereg szabadon pusztíthatta. A zavartalan visszavonulás ára török oldalon is magas volt, Kászim bég és lovasai mind egy szálig elvesztek, ám a szultán 1532. november 21-én nagy pompával, győztesként vonulhatott be Isztambulba.